a térképes útvonalmegjelenítéssel akartam kezdeni, ám elakadtam. gőzöm nincs, melyik településeken keresztül jutottunk selmecbányára. ezek a szlovák városnevek megjegyezhetetlenek.
nem mondanám, hogy péntekről szombatra túlaludtam magam a kb. háromórás alvással. de felkeltem. reggeli feladat volt nem otthonfelejteni a dolgokat, megöntözni a bazsalikomot (lehet fölöslegesen, mert szegény nagyon rosszul néz ki, nem bírta az 1hetes távolmaradásomat), és felszerelni a szilikonos hátsó lámpát a fehérre, ui. a nyeregtáskától a nyeregcsövön nem látszik belőle semmi. a nemtom miylen villa keresztemtszete pedig túl kicsi, hogy 1xűne rá lehessen szorítani. az 5letem bevált: 1 rossz belsőt szétvágtam, és elkezdtem rácsavarni a villára egészen addig a vastagságig, míg a lámpa rá tudott feküdni. ez a túra során kicsit lazult, és szétcsúszott, mint a kakaóscsiga, amit túl szorosra tekerni, de nem esett le.
reggelire 1 banánt és két kis lidlis csokit ettem. remek volt így kezdeni a napot. betettem még 3 müzliszeletet meg 1 banánt. tamás vett még nekem 6 müzliszeletet, és a nyugatinál a fornettisnél 8 db csokis croissantocskát is vettem- ki tudja mi lesz alapon. ennyi kajával készültem. és 2 kulacs vízzel.
nem hiába említettem a nyugatit, ui. onnan vác érintésével drégelypalánkra vonattal jutottunk el. a bp-vác vonalon még kerékpárszállító vagon is volt, így konflikt nélkül gyűrhettük le ezt a távot.
vácon várt ránk a piroska a maga 2 kocsijával. ide kellett felszuszakolni tamás, imi, 2 másik bringás és az én biciklimet. nem örült ennek senki sem. ez a bicikliszállítás sosem fog megoldódni itthon. szerencsére nem volt túl sok utas, így pár megálló után jobban elfértünk.
meleg nap elébe néztünk. az előtérben beszélgettünk, az oldalsó ablaknál 1 fiatal párocska ült és beszélgetett. elemeztük a vizeket. tamás mondja, hogy a máv a kocsikba vizet tesz a kánikula miatt. én csak néztem. imi sem ellenkezett. azzal fogta a csomagtartón talál6ó ásványvizet és meghúzta, maj dminket is megkínált. tovább trécseltünk, maikor imi megszólal:: te, tamás, a srác ivott a vízből.
volt ám nevetés meg bocsánatkérés. a srác mondta, hogy nyugodtan igyunk belőle mi is, nem gond.
drégeylpalánkon 10-kor tett minket le a vonat.
ipolyságnál mentünk át szlovákiába. az úttal párhuzamosan 1 bicikliút futott (ha az volt), és a mezőről mutogatott 1 öregember, hogy használjuk azt. biztos.
túránk elején természetesen az északi szembeszéllel meg kellett küzdenünk. azt feltételeztük, hogy hazafelé ez majd miylen jó lesz, amikor végig hátszélben tekerünk. hát nem.
szlovákiában sok faluban van falurádió. vagy hogymondjam. hangszórók a villanyoszlopokon. az 1ik faluban vmi demjén szám ment, hangulatos volt így tekerni, hogy mindenhonnan az szólt. az út i sjó minőségű volt, csak helyenként volt kátyús.
a főútról lekanyarodtunk. ekkor kezdtek el meredekebb részek lenni. az 1ik olyan volt, mint bánk felé. lassan megjelentek előttünk a hegyek. volt 1 elég hosszú szakasz, ahol az út mind2 oldalán cseresznyefák sorakoztak. a fiúk előbbre voltak, reménykedtem benne, hogy valamelyiknél megállnak és megpróbálkoznak szedni. a fák nagy részére rá-aszalódott a csresznye. tényleg feketék voltak ezek a gyümölcsök. tamás felmászott (előtte imit a nyakába vette, hogy majd úgy. de ez inkább volt vicces, mint 6ékony:), és gyűjtött 1 zacskóval belőle. imi is talált magának 1 fát meg én is. nem nagyon mertem akrobatikázni spd cipőben, úgyhogy annyit szedtem, amennyit a bicikliről elértem.
imi a szomszédos gabonatáblába, pontosabban annak helyére cipelte biciklijét, és feltette 1 bálára. sztárfotó. tamás is. aztán közösen elfogyasztottuk a cseresznyét. mennyi volt. vagy nincsenek rá szavak. nem mézédes, mert a méz nem olyan finom, mint a cseresznye. már ezért megérte elmenni.
a lazsálásnak hirtelen véget vetettünk, mert dél volt, és selmecbánya még tőlünk >30 km-re, természetesen nem síkban.
az út szépen elkezdetett 1re meredekebb lenni, lassan erdőssé válni. meleg volt, úgyhogy jót tettek a fás, árnyékos szakaszok. gyönyörű volt ez az út selmecbányáig. kanyargott, néhol lejtett, használtuk a váltót rendesen. fogalmam nincs milyen nevű faluba értünk, itt volt 1 tábla, hogy kanyargós útvonal 5 km-en át. ugye ez általában szerpentint takar. a faluban elkezdődött a kanyargás. olyan szép volt. nem emléxem, hogy valaha is láttam volna településen belül szerpentint. ez most nagyon ütött. végre imi is leváltott kistányérra. cuki, régi házakat hagytunk el. szívesen lefényképeztem volna őket. az erdőnek köszönhetően szél sem volt, forgalom gyér, nyugodtan lehetett neki rakni. időnként felértünk 1 domb tetejére. amikor megláttam őket, mindig fúrta a kíváncsiság az oldalamat, vajon mi lehet alatta.
az 5 km letelt, sőt több is, valaminek jönnie kellett hát. település nyomai látszottak. fura volt, úgy éreztem magam, mintha strandon lennék, nem a hegyekben. az emberek strandosan néztek ki. selmecbánya elővárosába érkezhettünk kb. majd fel 1 kis meredek dombra, innen szétnézve kiderült, miért ez a vizes hangulat: 1 tó van ott. tengerszem? stiavnicke bane lehet ez a település. ezen a lokális maximumon megálltunk pihenni. tamás szinte remegett 1 kis kofola-ért, ami megosztja a közvéleményt. ránézésre kóla, ízre pedig citromos. én éreztem benne némi kólaízt. ez lehetett a karamell. tamás meg akart venni 1 nagy üveggel ebből a kofolából, de imi kijelentette, hogy nem szereti, ezért a félliteres változatnál maradt. imi meg én sört ittunk. jó volt ez a kis pihi, egészen kikészített az emelkedő meg a napsütés mindannyiunkat.
voltak a tó körül biciklisek. mindig megdöbbent, ha meglátom, hogy nők p***ig érő nadrágban biciklizgetnek. de tényleg. kilátszott belőle a feneke. mintha fürdőruha lett volna. nagyon ellenálló bőre lehet, hogy nem dörzsöli ki a nyereg a combját, fenekét. vagy csak feljöttek autóval és legurultak, ahogy tamás gondolta :)
újult erővel nekivágtunk a selmecbányához vezető maradék 14 km-nek. ez sem síkban ment. ekkor már tudtam, hogy annakidején a biciklitúrán selmecbánya volt az a város, ami mellett balázska, gábor meg én elgurultunk, nem kanyarodtunk le a centrumnál. elég szörnyű volt akkor visszamászni a belvárosba. és nehéz megtalálni a többieket.
selmecbánya a világörökség része- kint van atábla. hát nem csodálom, mert valóban gyönyörű. a belvárosa totál macskakő, úgyhogy az 1. találkozásom vele pár perc idegbetegséggel telt. dimbi-dombi az egész. vannak fazsindelyes háztetők, meg pléhtetők is. nekem a pléhtető a kedvencem. szerintem lepukkanva is jól néz ki, de láttunk újat is belőle. olaszországban is sok helyütt -főleg a hegyekben- találkoz6unk pléhtetővel. azokhoz a házakhoz pont illik. és ez selmecbányán sincs másképpen.
leszálltunk a bringáról, és toltuk őket meg nyújtogattuk a nyakunkat. imi valami tartalmas kajára vágyott, én sörre meg 1 klotyóra, tamás kofolára. bolyongtunk kicsit a városban. szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol annakidején söröztünk.
végül pont arra keveredtünk, 1 óriási szentháromság szobor közelébe. valami fesztivál lehetett. kivonultrak a helyi kézművesek és ételkészítők meg bohócok és régi stílusú gúnyába öltözött emberek a térre. nem volt túl nagy a tömeg. végül megtaláltuk a kocsmát.
az italokat megrendeltük, az ételrendelésen agyaltunk 1 db-ig, ui. szűken voltunk az idővel, még csak az út felénél jártunk, és lehetett vagy 4 óra. az étlapon semmi szlovák étel nem volt. mondtam iminek, hogy kérjen gulyást a kondérból, az a leggyorsabb meg valószínű a legolcsóbb is. srác kimerte neki, majd tamással mi is megkívántuk, és kértünk 1-1 adagot. finom volt ez a gulyás. kb. annyi hús volt benne, mint 1 pörköltben.
jól teleettük és ittuk magunkat, azután nehezemre akaródzott elindulni. kigurultunk a macskaköveken a városból és svaty anton felé vettük az irányt. innen indul a BIG, a sitno. elég sokat gurultunk, fasza kis út volt.
elérkeztünk a leágazóhoz svety anton után. bevártuk imit, és elkezdtük a mászást. annyit tudtunk a sitnoról, hogy kb. 8 km hosszú. szerencsére többet nem.
az eleje elég kemény volt, aztán enyhült a meredekség. tamás elhúzott előre, imi lemaradt, ám a felénél utolért. a sorompónál. az út egészen jó volt. az 1. erdőbe érve kicsit kátyússá vált. figyeltem, hogy lefele ne érjen majd meglepetés. láttam vadmálnát is, és eldöntöttem, hogy visszafele megállok szedni. biztos megálltam...
szóval elérkezett a sorompó. itt leszálltam, mert nagyon meredek volt az út, és nem bírtam volna elmenni melle a kitaposott kanyarban. tudtam, hogy nem lesz 1xű visszaülni a biciklire. ekkor megérkezett imi is, csak fújtattunk meg ittunk jópár korty vizet. ezidáig inni sem bírtam, mert annyira emelkedett az út, hogy szükséges volt mind2 kezemet a kormányon tartani.
az elindulásom nem sikerült, mert a legkisebb áttételben voltam, eldőltem jobbra bringástul. szitkozódtam kicsit, majd feljebb váltottam, így sikerült nyeregben maradnom, ami meg elmozdult az eséstől. ám ekkor már nem akartam leszállni, nem fordult ki annyira vészesen, így tekertem tovább. nagy nehezen sikerült a bal lábammal becsatolni. ez 1 asszimetrikus pedál, meg kell piszkálni a lábbal, hogy be lehessen pattintani. szerencsére, hogy rávett tamás, hogy szereljem fel ezt, mert a későbbiekben a nagy húzásban tuti kioldott volna az elnyűtt pedálom, ami a gizin van.
a sorompó utáni rész rettenetes volt. gondoltam én, maikro végre jött 1 kis enyhülés. már érezni lehetett meg látni a tájból -amikor nem takarta ki az erdő-, hogy hamarosan felérek. imivel 1ütt küzdöttünk 1 db-ig, aztán elhúzott.
ha a sorompó utáni szakaszt rettenetesnek éreztem, akkor az utolsó 1-1,5 km-re nem tudom, milyen kifejezést használjak. annyira izomból kellett tekerni, hogy a 7fői magdalensberg 16 %-os teteje ehhez képest könnyű volt. komoly pszichikai megterhelést jelentett nyeregben maradni és nem leszállni, biciklit az árokba vágni. úgy lihegtem, mint 1 tüdőbajos. azon küzdöttem, hogy ne álljak le és dőljek el a lassúságom miatt. ilyen meredeken már a nyeregből nem lehet kiállni sem. amikor megláttam a rádiólokátort vagy mit és imit, hogy eltűnik a füvön, akkor én ott megálltam. a gyepen én már nem biciklizek. lerogytam, és csak ültem meg kapkodtam a levegőt. a szívem az egész testemben zakatolt. örültem, hogy túléltem. a végén már hányingerem volt. magamra/magunkra csodálkoztam, hogy miért jó ez nekünk? annyira borzalmas volt a vége, hogy már örülni sem tudtam ennek a teljesítménynek. a grosser speikkogel puhább volt...
odébb van 1 kilátó. remegő térdekkel felmentünk. nem rossz. nem rossz. és ettünk. meg ittak a fiúk: kofola, sör :)
amikor a pulzusunk elérte az alföldi nyugalmi helyzeti szintet, továbbálltunk. én szokásomhoz híven elkezdtem hisztizni, hogy mi lesz lefelé, nem akarok leesni, hogyan fékezzek?! tamás mindig azzal jön, hogy ha sokáig sokat fékezek, akkor megüvegesedik a fékbetét és a fék6ás drasztikusan lecsökken, és vége mindennek... :) esőben a helyzet még szörnyűbb. ott nem lehet úgy nekiereszteni a bicajt, többet kell fékezni, és jobban is kopik a fékbetét. hát így indultunk neki a lejtőnek.
próbáltam pumpálgatva fékezni, kanyarokban nem huzigálni a fékkart. az út keskeny volt ugyan, de nem volt autós forgalom a sorompó miatt, íny nyugodtan használ6uk teljes szélességében.
lent aztán kiderült, hogy tamás fékezte túl magát nem én, hehe. végül is nem volt rossz legurulni. ha elég rövid a lejtő, akkor nem fájdulnak meg a kezeim a fékezéstől és a lábaim a nyereg mögötti testhelyzettől.
rohamtempóban folytattuk utunkat hazafelé. a várva várt hátszél elmaradt. úgy látszik, estére lecsendesedik.
nekem elég horror volt az utolsó 30 km. mégsem annyira kényelmes ez a nyereg. azt se tudtam, hogy üljek. és emiatt nem tudtam koncentrálni a tekerésre, csak a fájdalomra. láttam, hogy a fiúk is helyezgetik magukat ide-oda. különösen imi. ő szivacsos gatya nélkül teker (!)
a 6árt este 8 körül értük el. itt megettem az utolsó előtti cerbonát meg kilazítottuk a végtagjainkat, és huss, suhantunk is tovább a drégelypalánki állomásra. abban reménykedtem, hogy megy még vonat. hiú ábránd volt- rég elment az utolsó is.
2ségbeesés. vácig el kell tekerni, hogy legyen vonat pestig... 43 km. kajánk alig. sötétedett. és a2-es út... imi -a kis naiv- ráadásul nem hozott 1. lámpát, mert azt hitte, világosban hazaérünk. én ilyet sosem feltételezek. már nincs úgy gyalog- vagy bringatúrának nekiindulás, hogy otthon hagyom a világítást.
kicsit összeomlottunk a drégelypalánki állomáson. különösen én. éreztem a hisztit. a hülye nyereg miatt. sosem fogok kényelmeset találni?! 1edül emiatt tud szar lenni a biciklizés.
én és imi felettük az összes kajánkat, tamásnaál maradt 2 müzliszelet. gondolod, hogy elég lesz ez hármunknak vácig?
a 2-es út jó minőségű és széles, sok autónak tervezték, ezért nincsenek benne túl meredek szakaszok, van fehér csík a szélén, és szombaton felhőtlen égnek és teliholdnak örvendhettünk.
megkezdtük
ahogy csökkent a hőmérséklet, úgy 1re jobb lett. imivel tamás mögött haladtunk valamivel. próbáltam volna utoléri tamást, hogy bekényszerítsem vmi boltba, mert az eléhezés éppen nem hiányzott a boldogtalanságomhoz. szerencsére megállt 1 benzinkútnál. fellélegeztünk. bebotorkáltunk tápért és lepihentünk 1 kicsit. pár perc után nekiálltam fázni, felkerült széldzseki. jó volt ez a kis lazítás.
imi mondta, hogy vácról éjfél körül megy az utolsó vonat. tényleg abban reménykedtem, hogy elérjük.
a benzinkút után újult erővel. hátravolt 2 domb, de nem vészesek végül is. sötétben legalább nem látunk túl messzire, nem látjuk a "borzalmakat". vagy látjuk: a túloldalon 1 kivilágítatlan bringás kockáztatta az életét és az autósok jogsiját meg lelkiismeretét. az ész megáll. még mindig vannak ilyenek.
vác 6árában a 2-es út 2té ágazik, 1ik fele gyorsforgalmivá válik, másik pedig bemegy avárosba. mi imivel letértünk, tamás meg továbbment mint kiderült, ui. 1x csak megelőzött minket.
sok a rizsa.
elértük az utolsó vonatot. szép új vonatban utaz6tunk. olyan fáradt voltam, hogy nem aludtam 1 szemhunyást sem.
és hazaaraszoltunk.
míg vártam tamásra a kollégium előtt, elkezdtem nyújtani. nagyon jól tettem. sokkal jobban éreztem utána magam. azért 200 km-t letekertem/tünk. mindenkinek javaslom a nyújtást. ettől -e vagy sem, de már tegnap sem éreztem az izomlázat. lehet vasárnap is csak azért, mert oylan fáradt voltam, hogy a létezés is fájt, nem bármilyen 1éb mozgás.
annyira fáradt voltam, hogy éjjel alig bírtam aludni. ennek következtében másnap alig éltem. mosolyogni sem tudtam, úgy ki voltam nyúlva.
kemény hegy ez a sitno. nekem eddig ez volt a legdurvább. még a katchberg is lazább volt, pedig oda csomaggal mentem. igaz monti hajtóművel. montis áttétellel a sitno is 1xűbb lett volna.
1előre nincsenek fényképek.
meg lehet nézni az interneten :) bár ez a múltheti osztrák tekerés jelmondata volt, itt nem használ6nám :)
a szokásos: miért van nekem pont itt izomlázam? a pont itt jelen esetben a torkom. rájöttem. a sírástól. hogy kapkodom a levegőt a számon, mert az orromon nem tudom. és akkor a nyakam a fejemmel 1ütt mozog. és ez szokatlan a szervezetemnek. ezek szerint eddig még sosem voltam ilyen szomorú, mert bőgéstől nem volt izomlázam. érdekes, pár hónappal ezelőtt höhö a csókolózástól volt izomlázam. változnak az idők. nekem minden nem biciklizéshez köthető újszerű mozgástól izomlázam van. sőt néha a biciklizéstől is.
