térd

átok ül rajtam. az élet folyton térdre kényszerít. tegnap már bicikli nélkül is produkáltam térdre esést. kivételesen a balt ütöttem meg. sziget, öröm, buli, méhsejt padló. szólok barátnőmnek, hogy veszek sört. nem oda szaladni, hanem oda csúszni sikerült hozzá, ui beleléptem 1 eltaposott söröspohárba. ezt észre sem vettem, csak később... utána már nagyon sok ilyen poharat bevonzott a cipőm. persze folyt a vér- csodásan néztem ki. de nem vészes amúgy, már megszoktam.
június 25 óta 1200 km-t tekertem... szerintem jól állítottam be a km-órát. 1000 éve így megy. soknak tűnik...

ma sikerült talpletétel nélkül eljönni a dolgozóba. ezt csak azért írom feketével, mert nincs kdvem 2féle színnel. mert olyan rohadt hangulatban vagyo, hogy ilyet még nem értem. engem abiciklizésen kívül nem érdekel semmi. nem bírom a tömeget. hogy vonuljak ki a társadalomból? stb. tegnap éjjel folyton vártam, mikor foszlok köddé. de nem sikerült, még gyúrnom kell erre...
ja és 1 hátránya van a hátizsáknak: nem látok ki mögüle rendesen. vagy a másik is ilyen volt csak nem tűnt fel?

új utak

új táskával új menkülőútvonalat találtam a múzeum körúton. remek. jól tudtam haladni, senki nem lepődött meg.
rájöttem, hogy képes vagyok megkapaszkodni a demszkáj oszlopokba piros lámpánál, és onnan elrugaszkodva elindulni. és még a végén trackstandelni is megtanulok. nem hittem volna, hogy ennyire fejlődőképes vagyok. hát 2 év kellett hozzá...
ez a deutérium táska nagyon szuper, csak túl sok zseb van rajta. azt hittem, hogy tegnap tüzetesen átvizsgáltam, ám ma reggel megint találtam benne új zsebeket. az én minimalista létemnek ez meglepően sok. mind1, majd hozzászokok. 10 db zipzár van rajta, és amik párban vannak azokat össze is lehet patentolni (befosás).
kérésre itten van. vagy linket kellett volna idebiggyesztenem?

új sáska

régen így hívtam: iskolasáska.
ma lesz új hátizsákom. amikor jöttem ide, arra gondoltam, h mégsem annyira utálom ezt az erpé zsákot. szinte megsajnáltam. ezt utálom igazán: hogy valami/valaki nem tetszik, szinte utálom, és a végén megsajnálom. ebbe az újba nem fér majd el 1xre annyi lekvár meg liszt meg mittudomén. de jó lesz. végre 1 dolgot elintéztem (csak 3-4 hónapja húzódott az ügy)

a tavalyi olaszországi biciklitúránk

szóval megpróbálom belinkelni ide ezt a honlapot

Weinebene Nachtmuzik

Három főből álló kis csapatunk azért kelt útra 2007. július 30-án, szerdán reggel 6 óra helyett 6.20-kor, hogy átautózzon a szomszédos Ausztriába, s meghódítson két hágót:

* Weinebene 1668 m

* Grosser Speikkogel 2140 m

Deutschlandsberg - Weinebene - Wolfsberg - Maildorf - Große Speikkogel - Maildorf - Wolfsberg - Preitenegg - Deutschlandsberg

Lássuk, mi lett belőle.

Már a reggeli ébredés is kritikus volt, csíkszemek, gyűrött arc tekintett vissza a tükörből. A bicikliket már kedden bepakoltuk, a kaja egy része is össze volt csomagolva, épp a reggeli hiányzott. Pontosabban nekem nagyon nem. Amíg haladtunk Deutschlandsberg felé az autóval, én egyre halogattam a reggeli elfogyasztását, mert a hányinger kerülgetett az étel gondolatától is. És az a sajtos szendvics, amit elkészítettem… hát az sem a legkívánatosabb reggelinek tűnt. És tudtam, van még belőle vagy tíz darab. És akkor a nutellásat meg sem említem.

Végre felfedném a csapatot alkotó emberek kilétét:

* Gábor, a biciklitúrás. Az egyszerűség kedvéért maradjunk a Gábornál

* Tesóm. A családi hangulat kikerülése végett csak Zoliként említem majd.

* Andi. Mivel én írom a beszámolót, ezért én-nek nevezem magam. Ha egyáltalán kiírom.

(csak tudnám, egy egynapos túrából miért kerítek ekkora feneket?)

Zoli vezetett, anyósülésen Gábor, mögötte én egy Bulls elsővillával az oldalamban. Az idő inkább ígérkezett pocséknak, mint jónak. Nem csak azért volt sötét, mert még fel sem kelt a nap, hanem mert tele volt az ég gyanús felhőkkel. Gondoltam, vagy szakadjon vagy legyen jó idő, legyen egyértelmű, ne ilyen kétes.

A reggelit lenyomtam nagy nehezen. Ilyen lassan akkor ettem utoljára, amikor általános iskolás koromban apa otthon volt, s készített reggelit, amiben volt felkockázott szalonna is. Én szerettem a szalonnát, de akkor valahogy nem ment le, csak szenvedtem.

Kezdtek előbukkanni a hegyek, s 8 körül megérkeztünk Deutschlandsbergbe. Egy bank előtt leparkoltunk, Zolinak az ikszedik érzéke megsúgta, jobb ha megkérdezi, hogy ingyenes –e a parkolás ott vagy sem. Helyesen cselekedett, mert nem volt ingyenes. Elképzeltük, mi lett volna, ha hullafáradtan visszaérkezünk, és ott vár minket valami csekk, neadjisten elviszik az autót… Végül is találtunk egy ingyenes parkolóhelyet. Addig Gábor megnézegette az én biciklimet is.

És akkor új bekezdésben ejtenék szót a biciklikről. Én nem a legkifogástalanabb műszaki állapotban hoztam el szegény Kona Kázmért az útra: Gábor vette észre, hogy totál el vannak kopva az első fékpofák. Így indulok neki a hegyeknek. Meg negyvencentis kormánnyal. Az első féket szoktam használni, s ezek szerint március óta így elkopott. Zoli a Weinebene tetején megcserélte az első és hátsó fékpofákat, így első fékkel legurultam. Nem is volt gáz.

Zoli egy felújított MBK országútival nyomta (szó szerint). Elől két tányér. Én ezzel nem sokáig jutottam volna. Ő is majdnem vért izzadt egy-egy combosabb szakaszon. Budapestről ez viccesnek tűnt, de a helyszínen néha kétségbeejtőnek, hogyan lehet ezt kibírni, ilyen áttétellel ezeken az emelkedőkön.

Gábor a Bulls országútijával kifogástalannak tűnt. Hogy ő könnyen megmássza majd az emelkedőket.

…

Tehát nekiindultunk. Amitől tartottam, be is következett: nem volt bemelegítő szakasz, már az eleje brutálisnak hatott. Gábor és Zoli természetesen nálam jóval előbbre jártak. Az első megálláskor hányinger, hasfájás, eléhezés tünetek jelentkeztek. Erősen elgondolkoztunk, akarjuk mi ezt? Már az elején a legkisebb sebességi fokozatba kapcsoltam, nagyon nem tetszett ez a pesti alföldön edződött testemnek. Kb. az út egyharmadánál pillantottunk vissza a háromszög alakú táblára: 16 %-os lejtő. Tehát ilyen emelkedőn másztunk fel. Az út többi része egész kellemes volt, szinte végig elől a középső tányéron nyomtam.

A nap is kisütött, felhő csak mutatóban maradt. Az út szélén itt-ott parkoló autók- áfonyát szedtek. Mi is megkóstoltuk. közben persze többször megálltunk. Itt a bizonyíték, hogy Ausztriában is van hasonló színvonalú szórakoztatóipar. Kép alapján ítélek. Gyanítom, nem vagyok egyedül.

Dél után értünk fel a Weinebene-re. Felhők gyülekeztek. A regenerálódást széldzsekiben tettük meg. Nutellás, sajtos szendvicsek, banán, keksz, csoki, víz. Jó nagy padok voltak kitéve, kényelmesen lehetett falatozni. Az étterem mellett tehenek legelésztek, pihentek. Volt egy nagyon aranyos. Én nem láttam még így kinyúlva tehenet. Viccesen nézett ki. Talán zajosan, feltűnően közelítettem meg, mert felült. Elrontottam a jó fényképlehetőséget…

A guruláshoz beöltöztünk. Én már az elején megálltam, ugyanis le kellett vágnom a lafogó gumidarabot, az első sárhányó meghosszabbítását. Így egy baleseti forrással kevesebb lett. Ez a lejtő egész korrekt volt. Annyira jó, amikor lehet érezni, hogy egyre melegszik a levegő a tengerszintfeletti magasság csökkenésével.

A gurulás végén betértünk egy élelmiszerboltba, és elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk a Grosse Speikkkogellel, ha már egyszer tervbe vettük. Tovább csorogtunk Wolfsbergbe egy darabon kerékpárúton. Elég nagy volt a forgalom, több faüzem mellett is elhaladtunk. Félelmetes volt ez a sok fa. Mind feldolgozzák. Gondolom, bútornak. De olyan egyenletesen néztek ki, mint amiket genetikailag módosítottak.

Megtaláltuk az információt, ahol két ingyen térképhez jutottunk. Kérdeztük, mennyibe kerül, mondta a lány, hogy gratis, s ezt a mi magyar fülünk nehezen akarta megérteni.

Szóval kitaláltunk a városból, be Maildorfba. Az eleje még nem volt rettenet ennek a hágónak. De a többi része! Tessék, itt van egy ábrácska, 1000 méterig jutottunk rajta becsléseink szerint. Komótosan felfelé. Tudtuk, ezen még vissza is kell gurulni, nekem ez már előre nem tetszett. És a hágó teteje, az utolsó 4 km le van zárva a forgalom elől. A bringásoknak is. Zoli úgy 500 méterenként megállt, mert ez az áttétel így szívta ki belőle az erőt. Kezdtem izgulni, nehogy túlerőltesse magát, s valami baja legyen. Tudtam, hogy én ha iszonyat lassan is, de fel bírok menni, nem én mondom azt, hogy elég. Nem volt jókedvünk. Végül az egyik pihenésnél összegeztünk: 2 óra még az út a tetejéig ilyen tempóban + vissza kell gurulni + megmászni egy ismeretlen 1400-as hegyet + amikor az út felénél tartunk + és már du. 4 óra van + az autóhoz éjfél előtt nem érnénk vissza + sötétben tekerni ismeretlen helyen… Győzött a józan ész: visszafordultunk. Ekkor már bent volt az új fékpofa is. Elég necces lett volna nélküle. Ez a leereszkedés utálnivalóbb volt, mint a Weinebene, nagyon untam (untam a fékezést meg a kormányszorongatást. Lejtőn lefele olyan érzésem van, hogy rövid a bicikli nekem). Wolfsbergbe ellenszélben tekertünk. Kimerítő volt ez is, mert Zolit csak egy darabig bírtam követni. A 70-es úton toltuk tovább. Ez szerencsénkre egy igen enyhe emelkedő volt, stéherben jól lehetett haladni rajta. Felüdülés volt ez a szakasz. Egyszer megálltunk, mert nekiállt esni, s némi kaját is vételeztünk. Ekkor már nagyon untuk a csokit, a banánt, az isostart. Én egy jó zöldbabfőzelékre vágytam, de ennek az esélye nulla volt, mert egyrészt nem kelt ki a zöldbab, másrészt Zoli túróstésztát rendelt, hogy feltöltsük a kimerült szénhidrátraktárunkat. Na és normális ital már csak a sör lehetett.

A 70-es út hirtelen keskenyebb lett, és nekiállt emelkedni. Újra lehetett használni a kistányért. Hurrá. A kolompos tehenek kolompoltak, a bírkák bámultak minket. Bicikliseket nem láttunk. Sőt embereket se nagyon. Ahogy lenéztem a hegyről a zöld mezőkre, láttam, hogy az árnyékok igencsak megnyúltak, a sötétben való biciklizés elkerülhetetlen lesz. Szép volt az út. Talán Preiteneggben álltunk meg egy utolsó nagy zabálásra, pihenésre. Este 7 után nem kimondottan élvezetes totál átizzadt mezben ücsörögni a hegyekben. Kereket is oldottunk hamarosan. 1300 m-en még benyomtam egy csokit, melyet épp annyira nem kívántam, mintha egy tíznapos biciklitóra 7. napján lettem volna. Felértünk 1400-ra fél 9 körül. Pihenésképpen hólyagürítés, és felöltözés, hátsóvillogó fel. A hosszúnadrágot a hátisáskában hagytam- amúgy sem ment volna fel a szétizzadt testemre. Egy darabig gurultunk, aztán feltettük az első lámpákat is. Mi nem láttunk jobban, de legalább látszottunk. Volt néhány szakasz, ahol lényegesen le kellett lassítani, mert az erdő olyan sötétet csinált. Ezt a lejtőt szívből utáltam. Fogtam (=kapaszkodtam beléje) a negyvencentis kormányt, húztam a féket, és nem éreztem magam stabil pontnak a világban. Szerencsére pár emelkedő tarkította az egyhangú gurulást. És forgalom nulla, így bátran lehetett használni az úttest mindkét oldalát. Ettől függetlenül mindig megfordul a fejemben, hogy mekkorát lehetne zakózni ereszkedés közben, menjek csak 50-nel. Be is vonzottam egy előttem 3-4 méterrel átrohanó macskát. Az ütő állt meg bennem, le is lassítottam. Rögtön elkezdett pörögni lelki szemeim előtt, a mi lett volna ha… ahelyett, hogy örülnék, hogy nem lett semmi. No és amikor megjelent egy 20 m2-es sárga tábla, rajta 8 nyelven: „vigyázz, veszélyes lejtő”, akkor még annyira sem örültem, mint addig. Viszont ez az útszakasz valami csúcsszuper burkolattal volt ellátva, így nem is volt annyira gáz. Innentől semmi érdekes nem volt. Ha csak az nem, hogy egy jó darabon kivilágított kerékpárút vezetett Deutschlandsbergbe. Fél 10 tájékán értünk az autóhoz.

Szumma:

* 130 km

* 7 óra 33 perc a nyeregben

* 72,8 km/h max. sebesség (részemről)

Jó kis túra volt. A Grosse Speikkogelnek még tartozunk. Majd jövőre!

fényképek:

http://picasaweb.google.com/szabogyorgyi1/Zsempike