2010. szeptember 20., hétfő

BIGeztünk


Ausztria - Olaszország - Szlovénia

KÉPEK ITT

a biciklitúra örömeit lehet még fokozni.
csomag nélkül, teli zsebekkel hegyet mászni.
múlt 7en este jöttem haza valahonnan, és rámjött ez a hű de imádok biciklizni, úristen, örömömben mindjárt darabjaimra hullok életérzés. ez nem enyhült a 7vége közeledtével, pedig 1re nagyobb esélye volt az esőben biciklizésnek.

szerdán este 11-kor már haza is értünk. vacsora, szendvicskészítés, alvás. előző este direkt nem ittam sokat, nehogy hátráltasson a biciklizésben. bár a kialvatlanság sem sokkal jobb a piálásnál.
gábor sajnos nem tudott velünk jönni, mert a térde bemondta az unalmast, így 3 főre csökkent a csapatunk: zoli, tesóm, én. timauban foglaltam szállást olaszul! írtam 1 emailt, hogy csak hárman megyünk, erre készüljenek.

csütörtökön hajnali fél 5-kor keltünk. gyors összecuccolás, zolit felvettük a biciklijével 1ütt, s elindultunk. zoli meglepően sok cuccot hozott, 1 sporttáskányit, s külön szilvát meg körtét. a hátsó ülésen mellettem volt az élelmiszer raktár, gyakran vettem belőle 1-1 szemet. kiváló szilva volt ez és magvaváló ellentétben az otthonival. a nemmagvaválóság n agyon megnehezíti a szilvilekvár készítését, fentmaradnak a gyümölcshúscafatok a magon. nem hiszem, hogy túl nagy veszteség lenne, szerintem csak én élem meg annak.
nyugat felé haladva kezdett kivilágosodni, de nagyrészt homály volt, ült a pára a hegyek között. de mit is akarunk szeptember közepén reggel 7 előtt? még nyáron is csak később tisztul ki a látó6ár, nem hogy most. a szélvédőt csak 1x verdeste az eső kis mértékben, mire mi azt mondtuk, ha csak ennyire esik, akkor már jó lesz. a villacher alpeenstrassera jóidőt ígértek- ebben bíztunk.
reggelire és vacsorára szendvicset terveztünk tesómmal, míg a napközbeni étkezést banánnal illetve müzliszelettel kívántuk megoldani. ezt az elképzelést 1mástól függetlenül eszeltük ki. én 2 napra 13 müzliszelettel készültem. mind csokis. banánt nem sokat ettem/vittem, ui. nehéz. bár ugyanúgy vízálló, mint a müzliszelet. rám nagyjából 1formán 6nak.
amikor ülök az autóban, közvetlenül tekerés előtt olyan gondolatok száguldoznak afejemben, hogy minek csinálom én ezt, nincs is kedvem, ki kell menni a hűvösbe, ott leizzadni, vizesen gurulni, minek ez? aztán amikor nyeregbe pattanok, szertefoszlik minden negatívság. kicsit bele kell jönni.

villach-warmbadban tettük le a kocsit. napsütés, kellemes hőmérséklet. a villacher alpenstrasse a kocsitól nem sokkal kezdődött. az elején 1ütt mentünk, aztán szétváltunk, mindenki rakta a saját tempójában: tesóm elől, én mögötte, zoli 3.nak. kicsit izgultam, hogy vajh túlettem -e magam a 2 6alamas szendviccsel vagy sem, de szerencsére optimálisan kajáltam, és a 17 km-es emelkedőt megállás nélkül teljesítettem. nem volt célom megállás nélkül, csak úgy éreztem, nem kell ennem, nem kell pihennem, minden oké, akkor minek álljak meg és kezdjek el fázni? ez kb. 1200 m szint. egyirányban lehet csak felmenni a tetejére. szinte senkivel nem találkoztunk. 1-2 turistabusz, néhány szgk., de bringás nulla. nem volt meredek a hegy, talán kistányért nem is használtam. hozzáteszem, monti hajtóművem van.. tesómnak outija, s az ő kistányérja nagyobb, mint az én 2.om. de hát én olyan áttétellel nemtok haladni, ezért tetettem montisat vizdák jános javaslatára. és milyen igaza lett. így nagyobb öröm biciklizni, mint a trekking hajtóművel.
már nem nagyon emléxem a meteorológiai körülményekre, hogy volt -e útközben köd vagy sem. kicsi eső szitált az biztos. tesóm valahol várt rám, és így láttam meg a fekete széldzsekis hátát. már bánom, hogy nem kiabáltam utána. én maradtam rövidujjú mezben, gondoltam majd fent felöltözök.
a tájból sokat nem lehetett látni. először erdőben ment az út, majd a magasság növekedésévenl a növénytakaró 1re szegényesebb lett, bokrokat, füveket láttam. a hegy tetején meg kb. semmit. kilátás nulla. örüljünk, hogy nem esik az eső.
1 banánt benyomtam, s tesómmal bevonultunk a hüttébe 1 teára. persze ez nem sokat lendített a szétfagyott lábfejemen, de valamenyire hasznos volt- legalábbis a tulajnak. zoli nem sokkal a teák megrendelése után begurult, és ő is ivott 1 teát. a mosdóban csak papírtörlő volt; a szárítónak jobban örültem volna, hogy legalább a sapkám száraz legyen, amikor legurulok. az 1 szál mez meg az aldis uultra light széldzseki nem bizonyult vmi melegnek. én hülye mutter menyasszonyi kesztyűjét hoztam el, ha hideg lesz. na el lehet képzelni, mennyit ért az lefele...
míg mi teáztunk, baromi sok régi autó jöt föl a hegyre. veteránok vagy mi. regisztrálták őket meg minden. most kerestem rá a neten, 100. jubileumi bulijuk volt. kirajzottak. szép színesek voltak. és követtek minkeeet.
lefele megálltunk vmi kilátónál. ot már sütött a nap. kilépsz 1 rácsra, és alattad 100 m szakadék. fura. 1ik sarokban mécsesek- valaki kiugrott, biztosra akart menni...
a gurulásban nem volt semmi különös, igyekezni kellett nem arra koncentrálni, hogy megfagyok.

összecuccoltunk, kaja, majd itália felé vettük az irányt, hogy a szlovén mangartot cave de predilből közelítsük meg a predel passon keresztül.
tarvisio után 1 temető előtt parkoltunk le. tarvisiora rácsodálkoztunk, hogy milyen aranyos kis város, nem ilyennek képzeltük. régen mindenki idejárt vásárolni, bőrkabétért. nekem a képzeletemben egy nagyon piacos, nyüzsgőm, sík városként jelent meg, erre hegyi és kedves.
az időjárás nem kedvezett a hangulatnak, szemerkélő esőben hagytuk ott az autót.
én magamon hagytam a térdmelegítőt. 2055 m magas lesz. ratyi idő. az aláöltözetemet betuszkoltam valahova, banánt nem is vittem. a zoknimra ráhúztam a szélálló zoknit, kamáslit az autóban hagytam. tesóm több réteg ruhával készült, hosszúujjú kesztyűt is vitt. zoli meg a szokásos nomád stílusban nyomta, melegítő, póló. már ettől kiborulok. hogy nem fagy meg? nem látszik rajta semmi, hogy fázna vagy vmi. én meg a melóban a 20fokos szobában lefagyok.
a predel passtól kicsit kell gurulni, s onnan kezdődik a mangartos történet vagy a másik irányban a vrsic. mi ezt (predel) nórával annakidején teljesítettük 1 napon a vrsiccsel meg a sella neveaval. ki is készültem akkor rendesen. ez a szlovénia elég brutál tud lenni. a mangart aljában van a predel folyó/vízesés. elég 6almasan néz ki. még volt annyi fény meg nemköd, hogy fényképezni lehetett.
a hegy aljában volt 1 tájékoztató tábla, hogy ezt a 10 km-es utat 1 év alatt megépítették, van benne 4 rövidebb alagút (franc, nem hoztam lámpát, mert elkevertem a kocsiban), és volt egy földcsuszamlás, aminek a nyomai ma is jól lát6ók.
elindultunk, s vártuk a 18 %-os szakaszt. végül is 1 15-ös tábla volt csak kint. tesóm lefele megjegyezte, hogy ezt fordítva kellett volna kitenni. nekem is gyanús volt: az emelkedőhöz a lejtős táblát tették ki és fordítva.
a földcsuszamlás helyén alig volt növényzet, meg volt szakadva a táj. amikor elkanyarodtunk mellőle, erdős rész jött. a 15 %-os szakasz és még utána 1 jó darabon nagyon szép volt meg kellemes. meghitt, őszbe hajló fák, színes levelek.
de ahogy feljebb értünk, egyre sűrűbb lett a köd -tán még esett is- akár 10 m-re is ellát6tunk. az alagútban való tekerés izgi volt lámpa nélkül. tesóm mondta, hogy ő meg fölöslegesen kapcsolta be, mert világítással sem látott jobban. félvaknak éreztem magam, ahogy mentem. szemeimmel mereven nézve a homályos világos foltot. szerencsére nem voltak az alagutakban úthibák, így falnakmenés és esés nélkül megúsztam. azt már én is tapasztaltam, hogy ködben, párában az alagútban az átlagos biciklis világítás nem ér semmit.
tényleg semmit nem lehetett látni. mondanom sem kell, hogy élőlényt alig láttunk (a növényeket leszámítva): 1 bringást, aki éppen zacskót húzott a cipőjére, egy német házaspárt és néhány bírkát. érdekes, hogy a villacher alján volt kint 1 olyan tábla, hogy piros 3szögben tehén+lepény. ide juh+bogyó tábla illett volna, mert eléggé televolt az út birkaszarral. elképzeltem, hogy milyen szépen meg lehet csúszni 1 ilyenen. kemények ezek a bírkák. meredeken caplatnak felfele. nem volt nekik sem jó idejük.
nem is tudom, miken szoktam gondolkodni felfelé. ált. semmin. vagy vmi gagyi dal jár a fejemben. kitisztítja abiciklizés az agyat. talán a negativ gondolataim nagy részét az teszi ki, hogy tör a nyereg. motivál a BIGes pipa meg a kaja.
szóval brutál volt a köd, néztem a fél km-enként felbukkanó táblákat, s meglepődtem, amikor a 9,5 után 11,0 jött. mondom ez meg mi? ilyen gyorsan abszolváltam volna az utat? aztán eszembe jutott, hogy a mangart buszforduló viccelt meg. a végén 1 sziklatömb körül csavarodik az út. van 1 bahajtani tilos tábla balra, jobbra meg a kötelező haladási irány. itt kerülhettem el tesómat. nem várt meg. mondjuk ilyen tetü időben én se vártam meg volna senkit. káromkodások közepette felvettem az aláöltözetemet meg a sapkát, megettem az utolsó müzliszeletemet, és elkezdtem gurulni. zolival találkoztam valahol. tesóm meg várt minket az utolsó alagútnál. erre emlékeztem, hogy van 1 nagyon köves rész, amire ha én rámegyek 5-nl többel, akkor lezúgok.
na itt tornagyakorlatok következtek: karlengetés, helybenfutás, a tollasról ismert taposás. a szokásos szitkok és nyavajgások, ami ennyi ruhában és ilyen hidegben elképzelhető.
azt hittük, zoli sosem ér le. nem volt éppen fényképezős idő, tehát ezzel sem húz6ta az időt. végre megjelent és csoda, pulóverben. kesztyű nélkül természetesen.
ő lemaradva gurult mögöttünk. sajnáltuk nagyon, hogy nullát lehetett látni.
megváltás volt a mangarttól felmászni a predel tetejére. már ez a kicsi mászás is melegített. amúgy a prdelhez felfelé nagyon szép folyóvölgyben vezetett az út. erre mondom, ez igen, ez olaszország. semmihez nem fog6ó, semmi nem ér fel hozzá. a világ közepe. ott 1 rongyos ház si szebb, mint itthon 1 palota. valami olyan szépérzék van az olaszokban, amitől én mindig lehidalok. nekem nincsenek rá szavaim. én csak 1xűen odamegyek, és magamba szívom meg ámulok. olaszország motivál a nyelvtanulásra. disszidálnom kéne oda...
valamelyik alagútban baleset állta utunkat. kicsit kellett várni, mire a mentő elvégezte a dolgát. semmi nyomot nem hagyott maga után :)

a temetőig már semmi különös nem volt. ettünk, pakoltunk. be az autóba, hermagor felé véve az irányt. a borús időben nem nyújtott olyan csodás látványt ausztria, mint biciklitúrán. valamennyit aludtam is.
timauba a plöckenpasson át jutottunk. az osztrák oldal útminőségével nem voltunk megelégedve. meglepődtem, hogy ilyen szar. lefele kanyargott az út, mint az állat, tele volt alagutacskákkal. ekkor azt hiszem már sejtettük, hogy a plöckent erről az oldalról fogjuk megmászni, jegyeztük az utat. a sok kanyarnak köszönhetően lassan értünk le, és nagyon hosszúnak tűnt az emelkedő. aztán végre beértünk timauba. tesóm a kis utat választotta, azon csorogtunk lefele. elég szűk utcácska volt, persze cuki meg meredek, ahogy ez 1 olasz hegyi falutól elvár6ó. az utcanévtáblát is megtaláltuk, de vissza kellett fordulni, a ristorante da otto feljebb volt. tesóm beparkolt, kiszálltunk, majd minden önbizalmamat meg olasztudásomat összeszedtem, 4 pillanat alatt átgondoltam, és beléptünk. este 7 körül lehetett. a bárban nem volt senki, hátrasomfordáltunk, az étterem részben sürgött 1 ember. ő volt a főnök. elmondtam/mondta helyettem, hogy foglaltunk szobát. és hogy az autóval nem lehet parkolni ezen az utcán, menjünk le erre és erre meg a bicikliket tegyük be a garázsba, itt a kulcs. aztán utána intézzük a többit.
értettem mit beszélt!
lecsorogtunk az alsó utcára, kiderült, hogy az a főút, s ha azon jövünk, 1ből le tudunk parkolni. sebaj. a bringákat betettük a garázsba, cuccokat kézbe, fel az étterembe. ugye 2 szobát foglaltunk, mert nem tudtam, milyenek lesznek. a főnök felkísért minket, kinyitotta. ekkor derült ki, hogy 1 franciaágy van bent meg 1 emeletes. na mondom, akkor fölösleges még 1 szoba, jó lesz ez hármunknak. a kapcsolók mind alacsonyan voltak, tesóm mondja, dejó, itt a mozgássérültekre is gondoltak. ja, de hogy jönnek fel. aztán később megláttuk a felvonót a lépcső mentén.
a szoba közepére hánytuk a motyóinkat, zoli 1ből bekapcsolta a tévét, és tanakodtunk, hogy előbb zuhany vagy evés. én szorgalmaztam az étterem meglátogatását bármennyibe is kerül, hisz olaszországban vagyunk, legalább 1 pastat megehessek. végül is tiszta száraz ruhába slattyogtunk le az étterembe, ahol időközben felpörgött az élet. kiderült, hogy a főnök 1ben bárpultos és pincér is.. rohangált a bár, az étterem meg a konyha között. nem is volt elhízva. amikor meglátott minket, mutatott 1 asztalt, hogy oda üljünk le, megkérdezte mit iszunk. később az ételrendelést is felvette. amíg vártunk rá, csodálkoztunk, hogy nem hozott étlapot. aztán megjelent, és elsorolta, mit lehet enni: carbonara, bolognai, cukkinis meg zöldségleves. furcsállottuk ezt, mert láttuk, hogy a többiek komolyabb és más kajákat esznek. sajnos elfelejtettem az olaz tanulmányaimból, hogy ők elsőnek esznek tésztát, utána jön a hús, majd a desszsert. így hát rendeltünk 1 bolognait meg 2 carbonarat. baromi gyorsan kihozta a srác. belapátoltuk. igen finom volt. én el is teltem vele. és jött a meglepetés, hogy akarunk -e enni húst vagy másodikat. belépett a költségcsökkentő üzemmód -bár az árakat nem tudtuk- és azt mondtuk, elég volt köszönjük, fizetnénk. ó, hát majd holnap reggel fizetünk. oké.
amikor távoztunk, tetőfokán volt a hangulat, a bárban is voltak, és belépett vmi focicsapatszerűség. vidámság volt, megtelt élettel az étterem. hát ez 1 vendéglátósnak gyönyörűséges lehet. csupa pozitivság, hangulat- amiért olaszországot szeretem.

zoli a szobában még megevett nemtom miket. kb. fél tízkor már aludtunk. egészen fél hétig. senki nem horkolt, nyugodtan telt az éjszaka, és végre kialudtuk magunkat.

ébredés után ugrás az ablakhoz. sejtésünk valóra vált: esett. nem durván, csak olyan áztatósan. ilyen időben francnak sincs kedve tekerni...
leslattyogtunk reggelizni. főnök még sehol, pedig 7-re kértük. 1-2 perc elteltével megjelent, leültetett minket, elnézést kért, hogy még nem tudja hozni, de a friss kenyér még nem érkezett meg. végül is hozott tegnapit meg sonkát, sajtot, cappucinot. furcsállottuk, hogy kétféle sajt van, és az 1ik széle rongyos. megfogtam, beleharaptam. könnyen málott szét a számban, hiszen ez nem sajt, hanem vaj volt :) uhh, nem jó beleharapni a vajba. margarinba még rosszabb lenne.
a reggeli nem volt olyan bőséges, mint amit a johan adott, de annakidején pieve di cadore-ban is ugyanilyen volt a hejjzet.
ki1enlítettük a számlát aztán nekiálltunk összepakolni. a felhők feljebb ugrottak, kicsit tisztult az idő, világosabb lett. a főnök megengedte, hogy az autót a ház előtt hagyjuk, és a biciklizés befejeztével átöltözzünk bent. ui. arra számítottunk, hogy nem csontszárazan fogunk visszaérkezni. egymás között ledumáltuk az útvonalat: átmegyünk sutrioba, onnan ravascletton át északról kerüljük a hegyet, és a monte zoncolant a nyugati oldalról másszuk meg, mert az a keményebb, mint a keleti. tesóm mondta, hogy ez csak 11 km kerülő és 340 szint van benne.

szóval lecuccoltunk. ekkorra a bár és az étterem felébredt, reggeliztek a vendégek, a helyi arcok meg tolták a cappuccinot és a kávét, zajlott az élet- gyönyörűséges volt.
főnök mondta, a garázskulcsot nyugodtan hagyjuk a zárban. váó. aztán világosban megcsodáltuk a garászban lévő biciklijeit. csávó nagy kerekező, jópár cikk ki volt függesztve az étterem falára, ami róla szólt.

számomra sutrioban vált világossá, hogy zoli keletről fogja megmászni a zoncolant, mi meg nyugatról. elváltak útjaink. ravasletto felé alattomosan emelkedett az út, és aggódva gondoltam az előttem lévő nagy hegyre, nem éreztem magamban azt a fergeteges erőt, amit előző nap, és főleg a túrácska előtt. az eső permetezett, tesóm hamar eltűnt a szemem elől. vmi táblánál megvárt, és ott meg1eztünk, hogy povolarloba érve nem rövidítjük le az utunkat, mert az úgyis csak szívás lenne hegyen-völgyön, hanem inkább legurulunk a folyóvölgyben ovaroig, s onnan kezdjük a hágót, ahogy a BIG is jelöli. nagyon megérte. comegliansban láttam egy házat, mainek zöld cserép volt a tetején. jó régi, ütött-kopott, mindenféle barnás és zöldes árnyalatokkal. ilyen szép tetőt még sosem láttam. a kőtetőkért is odavagyok, amiket svájci-olasz 6ár közelében láttunk, de ez mindent felülmúlt. (lehet tényleg kéne fényképező meg képek, hogy valamivel színesítsem, illusztráljam, ezt a rengeteg szöveget; képekkel igazoljam olaszország szépségét)
gyorsan elértük ovarot.
a zoncolan aljában benyomtam 2 müzliszeletet, tesóm is. még feltettem a kérdést, hogy vajh zolit megelőzzük -e. tesóm mondja, á tutira nem.
még kint volt a tábla: lenzone salute il giro. szóval erre jöttek a giron a srácok. hirtelen kezdett emelkedni az út, tesóm felemelte a hüvelykujját, hátranézett és vigyorgott, majd eltűnt a szemem elől. szintdiagram nem volt a fejemben, így feltételeztem, amikor a 14 %-os emelkedő majd a kanyargós útvonal 8 km táblákat megláttam, hogy kb. 8 km hosszan fog ez történni. nem sokáig tekertem középső tányéron. szinte végig a legkönnyebb áttétellel mentem. vagy ki tudja. összekeveredik bennem. amikor 1x megálltam kajálni, akkor biztos középsőn volt a lánc.
szerencsére az eső nem esett, csak köd volt, ami 1re erősebb lett, ahogy haladtam felfelé. az út jó volt és szűk. hogy előzött -e meg autó? ezt sem jegyeztem meg. 1 öregember jött ki az erdőből nagy fekete bőrkabátban bottal a kezében, és valamit magyarázott. nem értettem, visszakiabáltam neki, hogy magyar vagyok, nem értem.

az út mentén kis táblákat helyeztek ki régi nagymenő biciklisekkel meg történetekkel. és ott volt az is, hogy hányadik km-nél tartok. csak 1nél álltam meg. már bánom, hogy nem olvastam el a többit. viszont az út tele volt fújkálva a versenyzők nevével, bíztatással. így ezzel elszórakoz6tam, megtanultam pár olasz szurkoló kifejezést. amikből el is felejtettem mindent mára....
nem volt annyira megerőltető montihajtóművel, nem szaggattam szét magam, de azért vártam, hogy felérjek. pontosabban csak részben vártam, mert tudtam, hogyx fent még hidegebb lesz, szél, leállás, csuromvizes ruhában vacogni, s ezekben még le is gurulni...

a végefelé volt 3 alagút. a két utóbbiban jó volt a világítás - így derült ki, hogy 1általán van - mozgásomra felkapcsolódtak a villanyok. ez nagyon menő volt.
aztán felbukkant az 1ik falon az ultimo chilometro felirat. megkönnyebbültem.

ha nem is előztük meg zolit, de nem sokkal utána értünk fel. készített célfotót. közös fénykép, kaja, száraz aláöltözet felvevése a csuromvíz mezre káromkodások közepette, kaja, szörnyűlködés az időjárás miatt. a nyeregből leszállva éreztem, hogy a nadrágom is csuromvizes. ez a legrosszabb. lelkileg próbára tezs.
érdekes módon elfogyott a vizem. zoli mondta, hogy talált 1 forrást, ott megtölthetjük kulacsainkat. lecsorogtunk, végig szorongatva a féket. ez a felső 3 km a csodás időben elég kemény volt. szerencsére nulla forgalom volt.
sutrioból indultunk vissza az autóhoz. menetrend következő pontja: megmászni a plöckenpasst. az autóig visszatekerve megtettük felét, ami nem volt durva. innen sem volt vészes, a kistányért elfelejtehttem. jó kis út volt ez, tetszett. lehetett rajta menni rendesen, nem kellett végikmerülni rajta.
fent köd fogadott meg 1 német házaspár tapsa :) már megérte. sajnáltam, hogy ennyire ratyi idő volt, de legalább tekerés közben nem zavart.
tesómmal bementünk 1 boltba, mert látott vmi cuki gyapjuh kardigánt kamillának. de k. drága volt. így azt mondtuk olaszul-németül, hogy majd meggondoljuk, úgyis visszajövünk kocsival, de ha addig vki meg akarja venni, hát ne tartogassa a néni. ilyen időben ugyan ki akar6ta megvenni? teremtett lélek nem járt. vagyis igen, de ők le se álltak, hanem mentek tovább ausztriába az autójukkal. elég forgalmas volt az út a hegy tetejéig. kicsit izgultam, hogy mi lesz lefelé.
amíg tipródtunk, megjelent zoli is, aki úgy döntött, nem gurul le velünk, majd megvár minket ott, és beszáll. nem akartam hinni a fülemnek.
nem időztünk tovább, elkezdtünk gurulni. a lejtő alsó részén nekiállt esni nagyon csúnyán. mintha tűvel szurkálták voln az arcomat, szemeimmel hunyorítottam. pedig ezek esőcseppek voltak, nem hókristályok. kellemes volt leereszkedni a gyilkos esőt leszámítva. timau előtt az eső is megszűnt, a hotelhez kzelítve szárazban tekertünk.
pont jött ki a tulaj, elmondtam neki milyen időnk volt. a szöveget volt időm begyakorolni, mászások közben kitaláltam, hogy mit fogok mondani neki.
rákérdeztem még 1x, hogy akkor átöltözhetünk -e bent, mire mondta, hogy igen, sőt nyitva van a szoba, ahol aludtunk, oda menjünk be nyugodtan. hurrá. ám csukva volt. ekkor döbbentem rá, hogy reggel fizetés után valószínűleg azt mondta, hogy hagyjuk nyitva a szobát. sebaj a klotyóban is remek volt száraz ruhába bújni.
levezetésképpen megittunk 1-1 cappuccinot- ha már olaszország. jaaaj, háromcentis tejhab. cappuccino formájában én is rá tudnék szokni a kávéra. arra kíváncsi lennék, hogyan és mikor jött be mo-ra, hogy a cappuccino=kávé+tejszínhab... rettenet. az sem rossz, csak nem cappuccino.

na most befejezem, mert ez már baromi hosszú és unalmas, és nincs türelmem írni.. most nézem a képeket, zoli megtalálta a plöckenpass táblát

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

nem wernberg, hanem Villach Warmbad
Az alpenstrasse-n nem volt 2000 m szint. A BIgen rajta van pontosan, de kb 1000 m lehetett
Az katonai temető volt? Szerintem nem. Vagy igen?
A Zoncolanon nem töb órára tűntem el. Általában 7-8 km/h-val mentem, a rövid megállásokkal sem lehetett több két óránál, de inkább kevesebbre tippelek. Szreintem gyorsabbak voltunk.
Amúgy jó lett a leírás. Szerintem ezeket javítsd, aztán tedd ki a fórumra.cső

Györgyi Gábor írta...

FejbőL: a Villacher Alpesntrasse 500m-ről megy 1732m-ig :-)

mr.barna írta...

jó vagy zsempike :)

Névtelen írta...

A jó kis diós süteményemről szó sem esik? Pedig eléggé rájártatok :)

A Villacher Alpén annál a gyertyás kilátónal szerintem jóval nagyobb volt az a sziklafal, minimum 300-400 méter volt alattunk.
A Tarvisio-i csak egy sima temető volt. Viszont előtte a szokásos elkeverdést itt sem úsztuk meg. Az olasz kisvárosok kitáblázása (mint általában) itt is kritikán aluli volt. Két irányból is elmentünk a leágazás mellett, de egyiknél sem volt kiírva, hogy Szlovénia merre van...
Zoncolan kezdetén lenulláztam az órat, úgyhogy én tutira 2 óra 3 perc alatt értem fel, ti még a kerülővel együtt is csak plusz 10 perccel később.

S.Z.

zoli írta...

Mondjuk lehetett volna a cím: Diós süti a Zoncolan lábánál :-)
Tényleg jó volt. Ha legközelebb is "sütsz", akkor viszünk magunkkal, de ha nem...

zsempi írta...

hát ha ránkjárt a rúd (értsd eső), akkor mi meg rájártunk a sütire.
legközelebb lehet mákos is. jó szorosra állítsad a mákdarálót :)