2016. augusztus 24., szerda

kulcscsonttörés. gyógyulás, tanulságok

(tematikus akartam lenni, de már többször nekiugrottam a megírásnak, így 1 kicsit katyvaszos lett...)

a baleset óta eltelt  >2 hónap.
összefoglalom a dolgokat, hátha vki tanul belőle. jobb lenne, minthogy vmi kárt szenvedjetek.
fura ez, mert azon vagyok, hogy visszaállítsam a társadalmi bizalmat, de mindig jön vmi, ami azt sugallja, hogy fölösleges ezen fáradoznom. az utakon senkiben nem lehet megbízni. ez nyilvánvaló már. pedig a közlekedés valahol a bizalmon alapul. hogy betartjuk a KRESZ előírásait. és abban bízunk, hogy betartják a többiek is. persze én időnként kreatívan értelmezem a KRESZt, de nem csak én. más kárára ne kreatívkodjunk...
szóval az "azt hittem, hogy ezt és ezt fogja csinálni a másik..." felejtős

a baleset után 1 hónappal állt össze a kép, hogyan is történt. tehát mentem a kerékpársávon, láttam, hogy indexel előttem. még örültem is, hogy időben, meg lassít és elenged. mivel közel volt a kereszteződés. hát ezt benéztem. arra 1általán nem számítottam, hogy  fel akar járni a járdára. ott? az olyan lett volna, mintha behajtott volna a gyalogok közé...
mind1. már nem számít. mondjuk ha nincs ott a kerékpársáv, akkor ez a baleset se történik meg. akkor tuti balról kerülöm...

gyógyulás, orvosok
a kulcscsonttört embert nem lehet gipszelni. ezt tudják a népek ált. kérdezték, akkor hogyan láttak el. mondtam, hogy olyan bigyót tettek rám, mintha 1 hátizsák lenne. erre később elolvastam a zárójelentést, és valóban: hátizsákkötést kaptam.  akkor kb. összekötözött fáslidb-ok voltak.  a csomók pont a lapockáim felett helyezkedtek el. ezt anya állapította meg. én nem nézegettem magam a tükörben. csak azt éreztem, hogy iszonyúan fáj a bal csuklyásizmom akármit csinálok. ez jobban aggasztott, mint a csonttörés.
az lehetett, hogy a csuklyásizmomra estem, és ha az én 61 kilóm plusz a hátizsák 5 kilója nekiáll 1ütt repülni egy v=25 km/h sebességű bicikliről, akkor az csapódik rendesen. azt nem tudom kiszámolni, hogy min. mekkora sebességgel csapód6tam be (:  és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy amikor szállingóztam, az U-lakat előrelendült a hátizsákomban, és arra estem.
még 7-én a munkahelyi fém padon ültem vagy negyed órát, így ráadásul fel is fáztam. erre csak másnap figyeltem fel. ültem a klotyón, és nem tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban: a törés, ahogy megmozdulok avagy a pisi. az antibiotikum segítségével a felfázásból 1 7en belül kigyógyultam.
szerencsére a fiumei útra vittek a mentők, nem a merényibe. a sürgősségi mindig megér 1 tanulmányt... a mentőorvos rendes volt, bíztatott, hogy lehet csak bordarepedés, talán már 7végén versenyezhetek. én is ezért fohászkodtam később, amikor a hordágyon vagy gurulós ágy vagy mi az feküdtem és a plafont bámultam. vízszintesbe kellett lennem, mert baleset miatt hoztak be, nem ülhettem. hát remek volt. közben a  kísérő mentőssel beszélgettem, aki elmondta, hogy a versenyszférából jött el menőautó sofőrnek, mert itt nyugodtabb. haha. azt mondta, hogy tényleg nyugodtabb, 1edül a betegeknek van nyugtalankodnivalója hm, ez igaz. ez olyan volt, mint a barackos nénink: nekem mind1 milyen idő van, de a baracknak nem. bölcs.
behívtak később a rendelőbe, ahol kb. megvizsgáltak, mi fáj, elküldtek röntgenre. 1 észosztó idősebb asszisztensnő az ép kezembe nyomta a hátizsákomat, és elküldött.  azt se bírtam megtartani, kiesett a kezemből, mondtam, hogy ez nem jó 5let. akkor félretették 1 sarokba, és mondták, majd ha végeztem, kérjem el.
a röntgenes csávó rám csodálkozott, ki vizsgált meg? miért váll rtg-t kért, amikor látszik, hogy a kulcscsontommal van a baj... én nem tudom... kulcscsont... az anyját. ez szopó, nem lesz 7végi biciklizés. rtg után elmentem a gipszelőbe, és ott megkaptam a hátizsákkötést.
aztán vissza, 1 ellenőrző rtg-re.
aztán várakozás a folyosón. leülni nem lehetett, mert a betegek meg főleg a hozzátartozók elfoglalták a székeket. szardinia módjára zsúfolva a gurulós ágyakon az emberek. főleg öregek. volt olyan kisöreg is, aki meg ordibált a mentősökkel és benyitott a vizsgálóba, hogy megmondja, neki semmi baja, hagyják békén, haza akar menni. akkor 1 részeg fazon folyton felkelt az ágyról, és persze elesett. már mindenkiben felment a pumpa, sztem legszívesebben megverték volna. és akkor ilyen faszkalapokat naponta 100ával lát el az egészségügy...
amúgy nem ültem le volna úgysem, mert dolgozott még bennem az adrenalin, és járkáltam meg 1 emberrel beszédbe elegyedtem, amikor mind2en megütköztünk a dülöngélő részeg csókán.
közben megjelent a yard is a nevemet kiabálva. kihallgattak. később behívtak a brfk közlekedésrendészetre is, és mint sértettet hallgattak ki. micsoda újdonság, 2013-ban nem ezt csinálták...
várakozás közben azon morfondíroztam, hogy nekem mindig 1edül kell kórházba lenni, ha vmi baj van, másoknak meg ott ül a fél családja. jó jó, nekem is ott volt mindig tesóm. előkerült előbb-utóbb, és inkább előbb, mint utóbb. meg ilyenkor minek is üljön még ott más is, amikor úgyse tud mit mondani. jobb 1edül szenvedni. balesetkor a realitás-érzék is sérül.
végre behívtak. a doki közölte, hogy elmozdulás nélküli kulcscsonttörés, pihentessem, 1 7 múlva a dologház utcába menjek vissza, és mondta, hogy korábban el volt törve a kulcscsontom. én meg rácsodálkoztam, hogy szerintem nem, csak emlékeznék rá, mert eléggé fáj...
a kezembe nyomták a hátizsákot és távoztam. felhívtam tesómat, aki hazafuvarozott a fixivel 1ütt, amit a munkahelyére tett be, miután én beszálltam a mentőbe.
a szüleimnek csak másnap mondtam meg, hogy mi van. aznap nem akartam már idegesíteni őket. nagyon rendesek voltak, azt mondták, 7végén eljönnek meglátogatni, segíteni. így is lett. most azonban nem ők aludtak az ágyon, hanem én. apa a földön, anya meg a julinál. apa horkolását jobban bírom, mint anyáét (:
anya kitakarított szépen. ráfért a lakásra már 1 alaposabb takarítás. én kb. a baleset napján akartam belefogni.
apa vasárnap 1edül ment haza, hátrahagyta anyát, aki elkísért a kontrollra. gábor felajánlotta, hogy elvisz. jaj, nagyon rendes volt, nem utasítottam vissza, nem kérettem magam. elárulom, hogy a szar pesti utakon kulcscsonttöréssel nem a legnagyobb élvezet zötykölődni...
kíváncsian vártam, hova osztanak be, melyik orvoshoz kerülök. csak reménykedtem, hogy ahhoz, aki 2013-ban műtött. hát nem. az ajtószámot mondták meg (3), ott várakoztunk. közben a 3-ból kiviharzott 1 megfáradt, sovány, beesettarcú ember, akit a dokinak véltünk. kicsit megijedtünk a kinézetén, mert inkább keltette hajléktalan benyomását, mint 1 orvosét... nem sok 1üttérzés volt a viselkedésében, ezt az asszisztense kompenzálta. átküldtek a gyógyászatiba, hogy vegyek magamnak kulcscsontrögzítő gyógyászati segédeszközt, már ha van rá pénzem. az jobb, mint ez a kórházi. van. és tetessem fel a gyógyászatiban a csajokkal... (mi? b+, te minek vagy itt?!) majd jöjjek vissza, ha mégsem teszik fel, és akkor elküldenek rtg-re. 6.000 ft volt a bigyó, természetesen nem tették fel, így kénytelen volt a doki az asszisztensnő segítségével rámoperálni az új cuccot, miután levágták rólam a régit. az már nem tartott semmit. szinte felüdülés volt ebben az újban lenni. ez még mos6ó is. persze lehet benne izzadni, mint a disznó. és a hát közepén van 1 nagy karika, amiből kiindulnak a szalagok, szóval 1 csinos púp a ruha alatt (: amit nem lehet eltüntetni, mert ez nem a helytelen testtartásból ered. utána rtg. szépen állt minden, a doki már rúgott is volna kifele, épp a szavába tudtam vágni, hogy hadd kérdezzek 1etsmást. persze felét elfelejtettem, mert annyira zavarba hozott a keresetlen modora meg türelmetlensége.
2 7 múlva élveztem újra a társaságát. azt mondta, gyönyörűen ö.forrt a csont, már csak 1 intenzív gyógytornára van szükségemviszláttöbbénemtalálkozunk.
ahogy elemeztem a betegek arcát, senki se zárta a szívébe ezt az embert...

4 7 eltelte után elkezdődött a gyógytorna. a gyógytornászt zsuzsi, szerezte nekem (ő a fiumein dolgozott, az én volt gyógytornászomnak munkatársa, de már elment). anna. nagyon lelkiismeretes, ügyes csaj. mágneskezeléseket  kaptam először, később elkezdődött a bal kar bemozgatása. egész gyorsan épültem. jó sok időt töltöttem a gyt-n. hetente 3-4 nap, akár 2 órát is. ez elfoglaltság volt. így még inkább nem unatkoztam.
akadtak látogatóim is. vettem bkv-bérletet, és felkötött karral utazgattam a tömegen. ez fontos volt. mert 1 kulcscsonttörött emberen nem látszik semmi. csak a púpja. annakidején a műtött karomon se látszott semmi. a karrögzítő volt a pajzsom.
meg jó is volt, hogy odatépőzáraztam a karomat az oldalamhoz, nem kellett tartani, véletlenül se mozdult meg. azonban ez a királykék cucc megadta magát az időnek. kitágult, 1folytában állítgatni kellett rajta, hogy ne lógjon a karom. megfogadtam, mihelyst nem lesz rá szükségem, hajítom a kukába, csakúgy, mint a kulcscsontrögzítőt. az baszki annyira megbüdösödött, hogy azt fontolgattam, miután leveszik, elmegyek gyógyfürdőbe, mert ezt a szagot ki kell áztatni a bőrömből. anna mondta, hogy törés után 3 hónapig nem ajánlatos melegvizes fürdőbe menni, mert begyullad6. így letettem a királyfürdő meglátogatásáról. majd télen, amikor nagyon fázok, benézek oda.


fájdalom(csillapítás)
a háziorvoshoz a héten csütörtökön mentem el antibiotikumért meg hogy felvegyen táppénzre. fájdalomcsillapítót is írt fel, algopirint. ha nem kérdez rá, eszembe se jut, hogy létezik fájdalomcsillapító, és azt lehet szedni... később, györgyike meglátogatott, és ő mondta, hogy szedjem nyugodtan a fájdalomcsillapítót, ezért írattam fel kataflamot, s abból egyet-egyet lefekvés előtt bevettem. inkább eltompított, s elaltatott, mintsem fájdalmat csillapított. már ennek is örültem, hogy jobban tudok aludni, sőt, annak, hogy 1általán használ. ui. az előző balesetnél nem használtak a fájdalomcsillapítók. melyet az altatásra fogtam.

alvás
baleset, nagyobb esés után az 1ik legszarabb dolog az, hogy leteszem magam aludni, először beigazítom a sérült testrészt, majd hozzá a többit, s amilyen pózban lefeküdtem, ugyanabban ébredek fel. semmi mozgás, forgolódás az ágyban. jelenleg ez hanyattfekvés, hát felpolcolva, derék alápolcolva, szinte ülve alvás. ok, nem de 45 fokban hajlítva. az ágyamon a másik oldalra kellett tenni a fejem, hogy könnyebben fel tudjak kelni.a bal lapockámat is kitámasztottam, sőt, az elején jól belenyomtam az ágy támlájába, hogy ne fájjon annyira. vagy 1 hónapig volt ez a fixált alvás. aztán fokozatosan képes voltam megmozdulni, nem kellett erőt gyűjteni fogaimat ö.szorítva a felkeléshez. rájöttem arra is, hogy ha behúzom a hasam, és úgy kelek fel, kevésbé mozdul a felsőtestem, azaz kevésbé fáj. még most, >2 hónap elteltével sem tudok a bal oldalamon aludni, pedig én ott szeretek. néha véletlenül odafordulok, s felébredve alig bírom magam kihajtogatni hanyattfekvésbe, hogy kipihenje a testem az ö.csúszást. már elég a sima párna is, nem kell az alápolcolás.
sokat pihentem, hisz nem tudtam mást. délelőtt és délután is elbóbiskoltam hosszabb-rövidebb időre, hiszen az éjszakai 5-6 óra alvások nem bizonyultak elegendőnek. ilyenkor megnő az alvásigény, a szervezet regenerálódik, ez így természetes. mivel még annyit se tudtam tenni-venni, mint az alkartörésem idején, ezért a jobb mutatóujjamon helyreállt a bőr, ami a sok krumplipucolásnak köszönhetően tisztára sárkányosra torzult.

öltözködés, élet
na, ez 1 katasztrófa volt. a kórházban a röntgennél  nem kellett vetkőzni, az asszisztensek rendesek voltak, segítettek abban a kicsiben is.
a baleset napján (június 7.) tesóm hazavitt a kórházból, én nem csináltam semmit, ugyanabban a ruhában lefeküdtem a bevetetlen ágyra. hozzá se kell tennem, hogy totál ö.omlottam, bőgőrohamok, a mozgáskorlátozottság újbóli átélése, a regeneráció lassúsága, bicikliszezon elbaszása mind-mind hozzásegítettek ahhoz, hogy min. a világ legszerencsétlenebb emberének érezzem magam. gondolom, álomba sírtam magam.
másnap pedig rácsodálkoztam a ruhatáramra. hogy öltözködök? nem bírom megmozdítani a karomat sem. előkerültek az ingek, a hollandiában turkált végiggombos ruha. nagynénémtől kaptam pár 46-os inget, amiben aztán ennyire csinos voltam: andikám, hát veled meg mi történt? rádborult a vitorlavászon?! nagynéném lett az öltöztetőnőm, és időnként lemosta a hátamat. az elején még a 46-os inget se tudtam fel/levenni. az alkartörésnél mozgott a vállam, könnyebben boldogultam a ruhákkal.
amikor már ki bírtam menni az utcára, jártam a turkálókat, hátha találok magamnak vmi ruhát, ami végig gombos. végig zippzáras lett.
aztán 1x csak amikor már minden inget meguntam, és minden ruha a szennyesben volt, észrevettem, hogy sima pólót is tudok felvenni. igaz, hogy ülve, és ráhajolva a lábaimra, de megy. és ilyen testtartásban az orromat is ki tudtam fújni végre 2 kézzel.
ilyenkor lelassul minden. én táppénz alatt se unatkozok. mindent 3x annyi ideig tart megcsinálni, mint egészségesen. már az is program, hogy felkelek az ágyból vagy kávét főzök. átértékelődik az egészség fogalma. mennyire hozzászokunk, hogy ezek baj híján olyan természetes dolgok. minden nap hálát kéne adni egy csomó dologért. persze nem teszem. még ezek után sem.
az utcán az alkartörésből megmaradt királykék karrögzítővel közlekedtem, ami elég feltűnő volt ahhoz, hogy ne jöjjenek nekem. ennek ellenére csak kihuzigálták a gyufát az emberek. a 2személyes járdán még nekem kellett félrehúzódnom, hogy nehogy nekem jöjjenek. elkeserítő volt. könnybelábadt szemmel vetettem magam le 1 padra, és nem értettem, hogy miért ilyen gyökerek az emberek, nesze neked társadalmi bizalom. aztán felülkerekedett a düh: ha rendbejövök, nem térek ki senki elől sem az utcán. elfoglalom a nekem járó helyet, és nem érdekel, hogy ki jön szembe, a vállaimat  se mozdítom meg, rohaggyanak meg mind... (:
aztán lassan pattanást is tudtam kinyomni, 2 kézzel arcot mosni, mosogatni stb.
most augusztus 24. van. tudok biciklizni, nem fáj. voltam jógázni, 1-2 pózban azért érzem, hogy van kulcscsonttom. pénteken lementem az edzőterembe, az is nagyon jó volt. annyit nevettünk. és végre guggol6tam. igaz csak 30 kilóval próbálkoztam. és szombat délutánra árasztott el az izomláz. ez már nagyon hiányzott, hogy a guggolástól izomlázam legyen.

tanulság
ez fontos!
a baleset után több helyről hallottam szomorú balesetes sztorikat. amikor a vétlenek elmesélték, hogy ütötték el őket, milyen rendes volt az autós. egészen addig, amíg hazaszállította a sérülteket. onnantól meg szart a fejükre. és akkor ott maradtak sérülten, kórház, műtét, magukra hagyatva a bajban. az elsőre semmiségnek tűnő sérülés mögött komoly bajok lehetnek! az adrenalin esés után elkezd dolgozni, nyilván a túlélésre hajt az emberi szervezet, nem fogja észrevenni, hogy mekkora a baj. halottunk asztalosokról már, akik legyalulták az ujjukat úgy, hogy észre sem vették.
véssétek az eszetekbe, hogy a balesetet okozót be lehet perelni, a biztosítója majd fizet. erre vannak cégek, akik elintéznek helyettetek mindent, persze sikerdíj ellenében. de ne tartson vissza benneteket az, hogy mennyit húznak le ebből. én nem tekintem lehúzásnak. hiszen nem mind1, hogy úgy esetlg 1 hosszabb gyógyulási folyamatban milyen anyagi körülmények közé kerülsz. nekem szerencsém volt, munkahelyi úti balesetként számolták el, amire 90% táppénz jár, azonban ha nem ilyen körülmények vannak, feleződik a fizetésed... és ez nem nyerészkedés, csak kompenzál vmit. nyilván az egészség a legfontosabb, de ha a bajban még pénzed sincs, akkor az elég mélyre tud levinni.
ezért
mindig hívj rendőrt és mentőt! baleseti jegyzőkönyv meg kórházi papír nélkül nem mész semmire. nehogy még neked legyen lelkiismeret furdalásod, hogy mi lesz a vétkessel. ezt be kell vésni az agyba!
a múltkori balesetemnél én se hívtam rendőrt, pedig előtte megfogadtam, hogy mindig hívok. éppen szerencsém volt, hogy az autós 1üttműködő volt... ezt 1xűen annyit kell ismételgetni magadban, hogy ha baj van, akkor ne hajolj el.
és az a dúrva, hogy lehet én se hívtam volna mentőt meg rendőrt június 7-én.... 1xűen kész voltam. szerencse, hogy az a srác az utcán 1ből intézkedett.
tényleg ne azért ússza meg az autós, mert te fel bírsz kelni.  ha ott maradsz vérben fekve, akkor nyilván jönnek a mentők meg a rendőrök, de inkább bírj felkelni.
és ha szemtanúja vagy 1 balesetnek, maradj ott, és ne foglalkozz azzal, hogy mit mond a sérült, hívd te a mentőket meg a yardot. a baleset résztvevői vmiféle módosult tudatállapotban vannak, nem képesek reális döntések meghozatalára. szerintem az sem, aki sértetlenül száll ki az épphogycsak behorpadt autóból.
semmi értelme annak, hogy kórházazz hetekig, hónapokig, és még anyagiakban is megrövidülsz. úgysem az elkövető fizet, hanem a biztosítója. nem kell sajnálni senkit, ez a te életed, neked is csak egy van. (nálam most bűncselekmény a sztori, nyomoznak meg minden, végén tárgyalás lesz, ha jól vettem ki a rendőrnő szavaiból)

jó lenne, ha senkinek nem kéne a tanácsaimat figyelembevéve intézkedni sosem.
vigyázzatok az utakon! én is lassítani fogok...


6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jobbulást !
Remélem lesz kerékpár túra idén is.
Kis motiváció más fronton:http://oi64.tinypic.com/2yugivl.jpg

zsempi írta...

köszi! ez milyen leves? vagy miért?

Névtelen írta...

Paradicsomos hùsgomboc sàrga paradicsombòl.

Névtelen írta...

Szépen összefoglaltad! Így, hogy az érzelmeid is tükröződnek még jobban elgondolkodtató az egész.
Ez a mondatot pedig számomra különösen szép:"minden nap hálát kéne adni egy csomó dologért".
Vigyázz magadra és várunk vissza bringázni!

Domonkos György írta...

Tanulságos, most már aztán legyél nagyon óvatos. Tudom, vannak szituációk, amikor nem lehet elkerülni a bajt, de odafigyeléssel azért nekem sikerült elkerülni már balesetet. Sajnos sokszor kalkulálni kell, hogy a másik nem tartja be a szabályokat, nem figyel rám.

Unknown írta...

Szia!

Köszi az írást, érdekes volt végigolvasni. Én most tartok a harmadik hétnél a baleset óta. Jókat nevetgéltem néha, azon, amit írtál, és vadul bólogattam közben, hogy bizony-bizony. Szerencsére engem nem elcsaptak, hanem elestem bringával, de a végeredmény ugyanaz, csak nekem el is mozdult.

1 kérdésem lenne csak, mivel te már túlvagy rajta. A baleset és az első bringárapattanás között mennyi idő telt el?
Azóta mi van a törött(meggyógyult) kulcscsontoddal? Ugyanúgy üzemel, mint régen?

Köszönöm
scele